Fenn száll a rémletes magasban,
A léghajós, onnan lenéz:
Egy tengert lát mozogni lassan,
Pedig lenn bőszen dúl a vész.
Sötét síkon itt-ott kiválik
Egy-egy csekély vakondtúrás, –
Azok hegyek lenn, mind egy szálig,
S mind égbenyúló óriás.
S hogy feljebb száll a léghajó még,
Eltűnik Alp és óceán.
Mindenfelé csak ragyogó ég,
S egy vaksi folt a föld csupán.
S a végtelen Mindenbe veszve,
Csak egyre feljebb száll á gép:
A föld felett van messze, messze,
S az éghez mégsincs közelébb.
Ha van egy földfeletti lélek,
Az: emberen nem ámul el;
Annak, egyformán csöppnyi féreg
Egy pór s egy – Kant Immánuel.
Ami szemünkben nagy különbség,
Magasból nézve egybefoly;
Egy lesz a bambaság s a fenség,
Az ember mind – egy hangyaboly.
Mint mi a millió rovarra,
Úgy nézhet ránk az Istenünk.
Mi fúvósunk csak jobbra-balra,
Kifáradunk és elesünk.
Aztán a földnek vézna kérge
Mint szemfödél borúl reánk,
S a sír minden parányi férge
Van éppen úgy, mint mi valánk.
Rövidke létünk tovalebben,
Mit éltünk – nem számít a kor.
Az örökéltű végtelenben
Mindegy: ha él, ha nem a por.
