Messze komor mult mélyibe nézek,
Feltünedeznek régi vitézek,
Daliásak, erősek, hű magyarok.
S ime, a rajzó lelki tömegbül,
Mely a borún mint fény köde lendül,
Felmagasulva egy kiragyog,
Egy csodamód kiragyog!
Meghat e kép, könny gyűl a szemembe,
Mind szaporább dobogása szívemnek,
Térdre aláz mély áhítatom, –
Nagy hit emel föl szinte a mennybe
S büszke reményem bízva pihen meg
A kimagasló fényalakon,
A lantos, a kardos hős alakon.
Ő az: a költő! Ő az: a bajnok!
Aki dalában visszamorajlott
A nagy őse kivívta halál-viadal.
Zrinyi a költő lelke világít,
Zrinyi a bajnok szelleme áll itt
Ércszavú lantja virágaival
S kardja tüzes villámaival.
Ő a magyar!… Nem! Ő a magyarság
Megtömörült szép minta egésze,
Zrinyi a lantos, a bölcs, a merő.
Ő a tükör, amelyből az ország
Legnemesebb, jobb isteni része,
Nemzeti lelke sugárzik elő, –
Ő a töretlen ősi erő.
Rettenetes kor!… béna hanyatlás,
Gyáva lemondás és csupa botlás,
A bilincsek, a romlás rémkora volt.
S kit maga földjén sárba tipornak:
A megalázott árva magyarnak:
Hőse jelen meg! Éled a holt!
Zrinyiről egy új Zrínyi dalolt.
Hallja-e népe? Érti-e honja? –
Nem lesi tétlen a harc daliája,
Aki érzi vezéri vasát az övén
S ellöki lantját, ezt ha kivonja,
Termi babérját zord hadi pálya –
S mennyi az áldás harci hevén!
Mennyi dicsőség Zrinyi nevén!
Messzi nyugat mind zengi csatáit,
Messzi kelet mind féli csatáit,
A pápa, a császár tiszteli őt –
S mind e magas kegy, mind e dicsőség
Nem teszi mássá nemzete hősét, –
Oly magyar, oly hű, mint azelőtt,
Szíve csak úgy fáj, mint azelőtt.
Dús maga-módja, dísze, hatalma
Nem gileádi ír a nemesnek,
Míg darabokra zilált hona rom,
Míg faja rab, ki se élve, se halva
Áfiumon teng s lomha, letespedt…
Ő riadót fú: fel magyarom!
Dobd el a mérget, – küzdj magyarom!
Mint a próféta, szent dühben égve,
Karjait esdőn rázza a légbe
S mikor áld is, a szóba haragja vegyül:
“Nemzetem, édes drága szerettem!
Veszve vagy ilyen gyáva törötten, –
Másra ne számíts, küzdj egyedül!
Tenmagadért egyedül!
Úgy szeret Isten, úgy a királyod,
Frigyre veled úgy lép idegen nép,
Mint magadért fogsz vívni magad.
A szabadítót alva ha várod:
Nincs a töröknek járma se lenn még
S már szabadítod űli nyakad,
A megalázott úri nyakat!”
Zrinyi a lantos, a dalia, a látnok,
Ó!… amíg élt, pusztába kiáltott.
Rég hallgat a lant, rég nyugton a kard.
Ám riadója száll az időkbe,
Száll a jövőkbe, szívekbe, velőkbe
S visszhangra riaszt új hősi vihart:
“Ne bántsd a magyart!… Ne bántsd a magyart!”
Tünik a nemzet áfium-álma,
A szabadulást minden igábul
Újra meg újra kiküzdi maga.
Vére ömöl s még messze a pálma,
Fárad a karja, olykor aláhull –
S újra hevíti ősi joga
S újra csatáz – s van ősi joga!
Zrínyi a költő hős hite él itt,
Zrínyi a bajnok harcos igéit
Vallja e nemzet örök igazul.
Jaj aki bántja!… Éles a kardja,
Védni magát már tudja s akarja,
Egy a hazája, királya az Úr –
S koronája felett csak az Isten az Úr!
Hős jelenünkre aggva ha nézek,
Szörnyű borúból mintha kiválna
Fényesen, élesen egy csodakard.
Törnek előre ifjú vitézek…
Rajta, fiúk!… E kardnak utána!
Erre van írva: “Ne bántsd a magyart!”
Zrinyi írása: “Ne bántsd a magyart!”
