Hón szeretlek képzelet leánya,
Bár valód miként a’ ködlepel –
Sovárgó szememnek éjjelében
Láthatatlan fényben úszik el.
Elmerengek égi arczaidnak
Túlvilágon kölcsönzött haván,
‘S üdv folyik felém szép rózsaajkid
Ezüsthabként ömlengő szaván.
Néha fennlebegsz a’ fellegárban,
Majd alant virágos partokon, –
Elfeledve játszodol közöttünk:
Hogy e’ föld egeddel nem rokon.
Nem kívánom istenült szerelmed
Oh dicsőűlt tulvilági kép!
Angyalokból szőtt szellemvalódhoz
Úgy sincsen teremtve földi szép.
Csak lebegj te, csak lebegj felettem,
Mint a’ néma hóld az éj felett,
Látom istenarczid mind őrökre
Míg csak bennem él a’ képzelet.
