Az Ősz leült a diófánk alá
és hátradőlve pihen a padon,
öreg zenész, derűsen, szabadon.
Öreg zenész, arany a homloka,
arany az arca, szeme kék derű.
Arany Napon kijátszott hegedű.
Fáradt zenész, a támlán két keze.
A kert, a szél most őneki zenél,
s a halniváló vérszínű levél.
Hogy égett egykor csillag, lány, pohár!
Hogy dúltak húrok, sípok és dobok!
Emlékek húrja mily zengőn zokog!
Mily tiszták a kiégett éjszakák,
a távol csók, a tépett rózsaszál,
s mily tiszta, boldog a betelt halál!
Az Ősz leült a diófánk alá,
magának úr, merengő vén zenész,
s a hervadt égbe messze, messze néz.
