Lendvai István: Nyári dal

Fényes égen aranyhordó,
most iszunk az aranyborból,
égi hordó, égi bor, –
fusson, akit gond tipor,
hűs sötétbe, hűs verembe,
megdidergő cinterembe:
élő bátraké az élet,
Isten borral, tűzzel éget,
s mi gondunk a holt a szén
Nyár borán és Nyár tüzén?

Majd elégünk halott szénné,
majd elaggunk síri vénné,
törpe is, meg óriás, –
egyszer minket is kiás
új korok ravasz tudósa,
holt világok vissza-jósa,
de halál nem úri gond ám,
rút az élet, félőn, csonkán,
embert Isten égni küld,
némuljon, aki kihűlt.

Fényes égen aranyhordó,
igyatok az aranyborból!

Égi borhoz égi dalt,
égő lelket, diadalt:
csókra, harcra, búra, sebre,
százszor halálig sebezve,
áldomást köszönt a lélek,
úribátraké az élet,
s ki nem fog a holt, a szén
Úristen örök tüzén.

Lendvai István: Csonka ének

Vörösen futnak a magyar éjszakák,
és szájuk egy néma seb.
Magyarnak még soha kevesebb.

A költő szívében lobog sok régi fáklyavilág
és bánat és gond és az álom, a konok.
De szereti a vért e cudar homok.

Mindig a szélnek mindig verekedés,
mindig jóságért böjtös vezekelés,
mindig másnak a Sok, magunknak a Kevés.

Szép istent ástak el a szőke nádas alatt,
szép hegedű volt, aki öröknéma maradt,
szép istent öltek el a szőke nádak alatt.

Félrebeszélnek álmatlan, őrült jegenyefák.
A pusztán a Holdig ér egy ősi holt vitéz,
és zordul egy messze, egy idegen vonatra néz.

Lendvai István: Október

Az Ősz leült a diófánk alá
és hátradőlve pihen a padon,
öreg zenész, derűsen, szabadon.

Öreg zenész, arany a homloka,
arany az arca, szeme kék derű.
Arany Napon kijátszott hegedű.

Fáradt zenész, a támlán két keze.
A kert, a szél most őneki zenél,
s a halniváló vérszínű levél.

Hogy égett egykor csillag, lány, pohár!
Hogy dúltak húrok, sípok és dobok!
Emlékek húrja mily zengőn zokog!

Mily tiszták a kiégett éjszakák,
a távol csók, a tépett rózsaszál,
s mily tiszta, boldog a betelt halál!

Az Ősz leült a diófánk alá,
magának úr, merengő vén zenész,
s a hervadt égbe messze, messze néz.

Lendvai István: Könyörgés

Én Jézusom, fehérruhájú kis Jézusom,
Minden gyermeké vagy, én jól tudom,
S a te boldogságos éjtszakádon
Öröm daloljon e kerek világon.
De légy ma részrehajló, légy egy kicsinyt
Pártoskodó is – az égi csínyt
Atyád megbocsátja neked, –
Szeresd legjobban a magyar gyereket.

Lásd, Jézusom, oly gyermek e nép!
Az apja is mind, dalolva lép
Eke nyomába vagy éji sírba,
S tékozolva, sebgyötörten, sírva.
Oly tiszta, oly bolond és fehér,
Bánata bizony szebb angyalt megér,
Szebb angyalt, ezüstebb csengettyűt
S képeskönyvébe aranyabb betűt.

Ládd, Jézusom, oly árva e nép!
S a gyermeke a legszomorúbb kép:
Aludni kellene e habos párnán,
S taszigálják a föld vásárján.
Kék szeme démont, pokolt tanul,
S oly űzött, mint hóban a nyúl.
Ő a te szegény kis komolyod, –
Neki add a legszebb mosolyod.

Én Jézusom, betlehemi kis Jézusom,
Rá sokat gondolj a hófehér úton, –
Vigyél néki szabad mezőket,
Magyar dalokkal zengedezőket,
Szabad Kárpátot, székely falut,
Meleg szobát, szentképes falút,
Szelíd királyt, aki jóban van veled,
S álmot is, mely hosszan feled.

Én Jézusom, fehérruhájú kis Jézusom,
Minden gyermeké vagy, én tudom,
De néki alig fénylett karácsony, –
Engedd, egyet ő is lásson!
A más gyermeke oly játszva fut,
S néki oly hosszú még az út,
Alig élt s már annyit temetett, –
Szeresd legjobban a magyar gyereket!

Lendvai István: Áldás

Mikor a Harc kegyetlen, égő lélegzete elállt
és hajnal szürkült a mocsarak fölött, amerre dúlt a vész,
és keletről csöndesen fölétek hajolt a nap, szomorú szanitéc,

és arcotok sorra megcsókolta: láttál-e idegen két kezet,
mely szívedre kutatta, vigyázta, betelt-e végzeted,
és szelíden fölemelt? Láttál-e idegen két kezet és csapzott, komor szakállt?

Levettem szádról az áldást, mely fekete vérrel odafagyott.
Kiengedem: röpüljön, szívedben ottrekedt gyönyörű madár!
Megáldom helyetted, lett légyen úri fiú vagy olajosképű tatár.

Mert egy nyarat ittatok, boldog szemmel, amíg szebb volt az ég.
Mögötte is anya sírt és szerette otthoni vidék,
és barna jegyesén borongott ő is, míg szelíden fölemelt, néma halott.

Ő is danolt az esteli holdnak, talán a Volga vizén,
most fájt a szíve és a balalajka búsan muzsikált,
és meghalni jött, nem kérve a cárt, mint te se kérdted az öreg királyt.

Egymásra ismer a testvér a könny és a bánat ízén,
és összebújik a szőlő, mit a vincellér egy kádba tiport,
hogy inna az unoka víg lakodalmat, szüreti bort.

Lendvai István: Szegedi éjszaka

A Tisza partján kószál valaki
derengő Hold ezüstjén, némaárván.
Eltűnődik egy komor, ósdi bárkán,
hol búját harmonikán sírja ki

valami ábrándos halászlegény.
Át-átsóhajtoz olykor Újszegedre,
hol egykor néki lángolt rózsák ezre,
majd megpihen Stefánia ligetén,

hol Dankó Pista halkan hegedül
magyarok fehér királyasszonyának.
Majd azon rágja szívét csöndes bánat,
hogy nem jő cimbora a Kass felül,

immár Tömörkény úr is elmaradt,
nem hívja poharazni az ivóba,
hol szép a csaplárosné, vad a nóta
s magyar gond felhőz piros poharat.

Míg elborong a holdas éjen át,
megébred benne holt idők Szegedje.
Ó, nincs is mód, hogy valaha feledje
a fanyarédes napok tűnt sorát!

Mert fényt és árnyat habzsolt nagymohón,
s úgy látta dél és est és cigányhajnal:
beszélve minden ódon kapualjjal,
merengve tornyon s lomha-vén folyón,

döngő Kossuth s méla András barát
szobra kröül órákig őgyelegve,
s mikor Erdélyi bomlott prímáskedve
felzaklatta a húrok viharát:

szíve szakadtan érzé, milyen fiatal.
Édesborzongva csillagot betűzött:
jövője szép lesz-e vagy átokűzött,
és mit hoz majd a Lány, a Hír, a Dal?

Ó, dús idők, nevenincs mélabú
nagy napjai, mindennél boldogabbak,
minők csak egyszer – jaj, egyszer – adattak.
Minden zug drága, mely róluk tanú.

A vándor szeme könnyel megragyog,
s megáldja mind, ki ott csak eztán jár még
ifjúi szívvel. És ez áldó árnyék,
e hazajáró lélek én vagyok.

Lendvai István: Útravaló

Hová repülsz, ó Ének, szívemből bújt madár,
még vérem melegétől tüzes? És mely határ
fogad? Hozzá találsz-e, emberi szív, ha vár?

Ó, szép, de vak madár vagy. Sorsod a nagy Sötét.
Ki tudja: zengő hangod mely folton tépi szét,
s mily óceán terület, hol ólmos fülre vét?

De csak röpülj, ó ének, én szárnyas énekem!
A csillagmiriáddal örvénylő Végtelen
ezer villámcsatáján ne bántson félelem.

Te csak röpülj, és zengjed, mi benned sír, sikong,
jajdul, lázad és ujjong: a kín, a gyász, a gond,
a vér, a nyár, az Isten, – te mind dalolva mondd.

Talán szobája mélyén egy árva rab figyel,
kinek oly jó, hogy búját testvérhang űzi el,
s még sírni is jobb néki, mert van együtt kivel.

Talán egy vén szívében pár régi kép derül,
mely friss volt egykor, édes volt véghetetlenül,
s feltündököl, sírjához gyengéd kíséretül.

Talán egy ifjú homlok, mely álmokkal csatáz
a Sorsot ostromolva, szavadon eljuház,
értvén, hogy víg szürethez bőven kell nyári láz.

Talán egy szótlan lányzót, virágok cinkosát,
majd boldogfájó titka borzongva futkos át,
és megremeg, mint kertben fehérvirágos ág.

Talán cellája árnyán egy lélek megragyog,
sejtvén, mit az élnek hord rejtelmeset, nagyot,
és békülten imázza: “Isten, tied vagyok!”

És ha szavad megújjong, mint a tavaszi rét,
mit tudod: mennyi lélek kiált majd évoét,
s kinek lesz ünnepévé az ezertitkú Lét?

Ó, hát röpülj csak, Ének, szívemből bújt madár,
fogadjon bár virággal vagy köddel a határ:
ne várjon rád hiába, egyetlen szív ha vár.

1938.

Lendvai István: Hajnalcsillag

Aranymécs a mennyország ablakában,
magadtündöklő égi rejtelem:
tán Isten tett ki oda irgalmában,
jelül, hogy haragja nem hirtelen,
s még van remény, hogy önmagunkba szállván,
a jobbik útra mind rátérhetünk,
míg ránk nem dőlt a véresarcú bálvány –
ó, hajnalcsillag, kit hirdetsz nekünk?

Égő káprázat vagy e hajnalórán
csillaghagyta égbolt távolán,
varázsod mozdulatlanságot ró rám
az alvó Város palotasorán,
hol a hömpölygő Duna színes árja
időt s tájakat felejtőn köszönt,
és a Nap csókját örökifjan várja,
nem tudva emberi bút, könnyözönt.

Virrasztódat a Város nem gyanítja,
szép égi fény, mert Rábel most pihen.
Ha álma rossz: nyomor és bűn a nyitja,
ébren is arra fut majd sebtiben,
s bár sokhelyütt piroslik Jézus mécse,
sátántanyák mellett zsolozsma szól:
elég lesz-e, hogy lépését ne vétse,
ki tisztán indul kapuja alól?

Alszik a Város. A világ is alszik,
a Mindenség is, – ezt így hinni jó.
Most semmi jaj és káromlás nem hallszik,
nincs egymást gyötrő embermillió, –
kertek s mezők virága illatoz most,
aranycsillag az égbolt homlokán,
áhítat lengi át a néma Kozmoszt,
és csönd van a gyárkémények során.

Aranymécs a mennyország ablakában,
a hajnal hűs, illatos jelenés.
Mögöttünk már oly sok évmiriád van,
s reményünk néha gyarlóan kevés,
de tündöklik még Isten nagy irgalma,
nem hangzott még el minden énekünk,
és új ígéret ez az új hajnal ma.
Ó, hajnalcsillag, mit hirdetsz nekünk?

1936.

Lendvai István: Bordal magamnak

Adott a sorsom még egy pincét,
gondzápor elől ereszem, –
öreg boroknak egy jó pintjét
itt gyertyalángnál beveszem.
Lehet, hogy ottfönn a Nap lángol,
égen repülő ifjú ficánkol,
merészen szálldos föl meg alá:
majd visszatalál a humusz alá,
ad néki a sorsa síri pincét.

De lehet: éjfél van javában,
és fénylőbb ez a dohos lebuj, –
csontos remete ül magában,
s a bősz Oroszlán félrebúj:
a sárgasörényű éhes Óra
nem mordul rá a szelíd ivóra,
ha víg a vér: nem néz időt,
dalol, akár ha a világ kidőlt.
Lehet, hogy éjfél van javában.

Itt pókfiak légyen vitáznak,
az ászokfában sürgöl a szú, –
mind gócok ők, örülnak a láznak,
de szótlan érik a nemes aszú.
Egy bordalt ám én is dúdolnék,
valami góc csak én is dúdolnék,
valami góc csak én is volnék,
bennem is van Nyár egynehány:
hol Istent vívtam, hol leányt.
(A pókfiak légyen vitáznak.)

Nem kell izgulni minden tréfán,
a bornak is íze néha fáj,
de szép, hogy minden múlik mélán,
síró esőn elúszik a táj,
a szűz almája őszire lágyul,
szeme marad borús világul:
csókcsillagból hű kutyaszem, –
s a bor ne hagyjon el sohasem,
hogy el ne vérezz e világi tréfán.