Hová repülsz, ó Ének, szívemből bújt madár,
még vérem melegétől tüzes? És mely határ
fogad? Hozzá találsz-e, emberi szív, ha vár?
Ó, szép, de vak madár vagy. Sorsod a nagy Sötét.
Ki tudja: zengő hangod mely folton tépi szét,
s mily óceán terület, hol ólmos fülre vét?
De csak röpülj, ó ének, én szárnyas énekem!
A csillagmiriáddal örvénylő Végtelen
ezer villámcsatáján ne bántson félelem.
Te csak röpülj, és zengjed, mi benned sír, sikong,
jajdul, lázad és ujjong: a kín, a gyász, a gond,
a vér, a nyár, az Isten, – te mind dalolva mondd.
Talán szobája mélyén egy árva rab figyel,
kinek oly jó, hogy búját testvérhang űzi el,
s még sírni is jobb néki, mert van együtt kivel.
Talán egy vén szívében pár régi kép derül,
mely friss volt egykor, édes volt véghetetlenül,
s feltündököl, sírjához gyengéd kíséretül.
Talán egy ifjú homlok, mely álmokkal csatáz
a Sorsot ostromolva, szavadon eljuház,
értvén, hogy víg szürethez bőven kell nyári láz.
Talán egy szótlan lányzót, virágok cinkosát,
majd boldogfájó titka borzongva futkos át,
és megremeg, mint kertben fehérvirágos ág.
Talán cellája árnyán egy lélek megragyog,
sejtvén, mit az élnek hord rejtelmeset, nagyot,
és békülten imázza: “Isten, tied vagyok!”
És ha szavad megújjong, mint a tavaszi rét,
mit tudod: mennyi lélek kiált majd évoét,
s kinek lesz ünnepévé az ezertitkú Lét?
Ó, hát röpülj csak, Ének, szívemből bújt madár,
fogadjon bár virággal vagy köddel a határ:
ne várjon rád hiába, egyetlen szív ha vár.
1938.
