Adott a sorsom még egy pincét,
gondzápor elől ereszem, –
öreg boroknak egy jó pintjét
itt gyertyalángnál beveszem.
Lehet, hogy ottfönn a Nap lángol,
égen repülő ifjú ficánkol,
merészen szálldos föl meg alá:
majd visszatalál a humusz alá,
ad néki a sorsa síri pincét.
De lehet: éjfél van javában,
és fénylőbb ez a dohos lebuj, –
csontos remete ül magában,
s a bősz Oroszlán félrebúj:
a sárgasörényű éhes Óra
nem mordul rá a szelíd ivóra,
ha víg a vér: nem néz időt,
dalol, akár ha a világ kidőlt.
Lehet, hogy éjfél van javában.
Itt pókfiak légyen vitáznak,
az ászokfában sürgöl a szú, –
mind gócok ők, örülnak a láznak,
de szótlan érik a nemes aszú.
Egy bordalt ám én is dúdolnék,
valami góc csak én is dúdolnék,
valami góc csak én is volnék,
bennem is van Nyár egynehány:
hol Istent vívtam, hol leányt.
(A pókfiak légyen vitáznak.)
Nem kell izgulni minden tréfán,
a bornak is íze néha fáj,
de szép, hogy minden múlik mélán,
síró esőn elúszik a táj,
a szűz almája őszire lágyul,
szeme marad borús világul:
csókcsillagból hű kutyaszem, –
s a bor ne hagyjon el sohasem,
hogy el ne vérezz e világi tréfán.
