Mindig várom jó hiszembe’
Hogy még egyszer vissza jőnek
Izmaimba, kebelembe,
Lángszikrái az erőnek
S fáradt lelkem tépett szárnya
Megnő tán még csendesen
S újra küzdve, újra szállva,
Majd az eget keresem.
Visszanézek olykor-olykor
Multam virágmezejére:
Hátha onnan a letűnt kor
Üdítő fuvalma érne;
Ámde csendes, holdvilág az,
Nem lenditi fuvalom,
Mindenik virága száraz.
Az egész egy sirhalom.
Kárpátok fenyves honában
Néha jól esik mulatnom;
Talán itt a hűs magányban
Megpendül még néma lantom;
De a bérezek mintha súgnák:
Képzelet játszik veled,
Nem lakoznak itt a múzsák,
Őket itt föl nem leled.
Küzdő ifjak seregéhez
Vonz csak a vágy, nem a verseny:
Közel szellemök tüzéhez
Tán enyém is újra serken.
Meg se látnak, gyorsan szállnak
Fent repdeső madarak,
Tőlök lelkem elfeledten
Szárnyszegetten elmarad.
Bizakodva így merengek
Múlt és jövő távolában,
Csodás vigaszért esengek,
Pedig érzem, hogy hiában.
Mint ki a tenger partjára
Aggódó reménynyel ült
S azt a drága hajót várja,
Mely régesrég elmerült.
