Óh, ti, akik sírtok, ti azt nem tudjátok,
Mily sötéten lebeg lelkemen egy átok;
Sírtok s szíveitek könnyektől enyhülnek,
De az én könnyeim szívembe gyűlnek,
S mint sötét tengerszem szirtfalaktól zárva,
Hol nem aranyozza a nap hő sugára,
Ahol nem érinti a szellő fuvalma,
Úgy nyugszik szívemben lelkemnek fájdalma.
Olykor-olykor ébred feneketlen mélye,
Rejtélyes örvények nyugvó szenvedélye,
S háborgó hulláma nyugtát nem találja;
Ki ott áll a szirten, szédülve csodálja.
A kövirózsa, mely tükre fölé hajlik,
Alig-alig lebben, s a tó mégis zajlik,
S tajtékkal borítja a kemény sziklákat:
Elborítja lelkem végtelen búbánat.
Honnét jött? hová lesz? mért zajong oly vadul?
Talán ősanyján, a tengeren vihar dúl?
Talán a hű szívek végtelen tengerén
Átrezgő fájdalmat egyszerre érzem én? –
Itt, ahol már a szív fájdalmát nem bírja,
S őrület vagy halál fátyolát borítja,
Itt állok szédülve a keskeny határon,
Vesztem vagy váltságom reszketve itt várom.
megjelent: 1889.
