Felcsendül az emlékek zenéje,
S egyre csak repít feléje.
Hozzá, kit most nem érhetsz el,
Aki nélkül indul, minden reggel.
Nélküle köszönt a napsugár,
Egyedül visz tova az ár.
Mintha nem lenne tovább,
Semmi sem hamarább.
Egy kietlen szigeten,
Érzed magad idegen.
Üresen hagynak a napok tova,
Mégsem juthatsz el már oda.
Ahol ő várna téged,
S adná a melegséged.
Ahol megpillanthatnád ívét,
Felragyogni a szívét.
Felcsendül az emlékek zenéje,
Tekinteted szegezed az égre.
Utazva az élet vonaton,
Zakatolva ott monoton.
Csak mész, de nem tudod hova,
Körülötted addig ezer csoda.
Melyek arra várnak, hogy észre vedd,
S ezzel őt is boldoggá tedd.
Mert ameddig ezer sebből vérzel,
Bántja, hogy nem látja a fényed.
Bár megérti a vakságod,
Szeretné, hogy értsd a világot.
Hogy csak látszólag tűnt el belőle,
De marad továbbra is, a lelked őre.
Benned. S ahhoz, hogy élhesd,
Ne a fájdalom lángját égesd.
Felcsendül az emlékek zenéje,
Vedd hát észre mindig benne.
Hisz ő küldi neked dallamát,
S beleszövi, minden szavát.
Ha felcsendül az emlékek zenéje,
Tudd, érted bújik mindig beléje.
Hogy eljusson hozzád így újra,
Érintsen és öleljen, egy életútra.
