Ezerszer jött már értem a hajnal,
De a hiányod még mindig fájlal.
Hogy nem vagy itt, arra ébredek,
Gyönyörű, de múló ez a képzelet.
Míg csukva a szemem, addig látlak,
Veled a legszebb pillanatok várnak.
De amint a napfény simogat,
Magával viszi az álmomat.
Elragad könyörtelenül tőlem,
Kopárrá lesz így a földem.
Melyen darabjaim szerte széjjel,
A reményt várva minden éjjel.
Hisz eljössz hozzám akkor újra,
Mikor a testemen utazok túlra.
Érintesz ott, ahogy te vagy képes,
S a hiányod már nem is tépdes.
Rájövök, csak addig vagy távol,
Míg elszakít a világi fátyol.
De amint önmagamra ébredek,
Eszembe jutnak a lelki életek.
Itt voltál végig, csak nem láttalak,
A testi érzékemmel kizártalak.
Mely viszont feloldódik végleg,
Ha már csak a lelkemmel élek.
Haza érek, és felismerem,
Bár itt elképzelni alig merem,
Mindenki egy, ez az égig emel,
Így téged sem veszítettelek el.
