Ott állsz csak az esőben,
A Nap is már lemenőben.
Rég nem foghatod a kezét,
Egy üres helyre érkeztél.
Melyen csak úgy jutsz túl,
Ha a figyelmed átalakul.
S amint a fájó veszteségből,
A remény ruhájába öltözöl.
Amikor éltet a viszontlátás,
Nem marad számodra más,
Mint megtartani magadban,
Éltetni őt, a saját világodban.
Aztán mikor kilépsz e szerepből,
Amit addig hittél, mind megdől.
Lélekként kibontod csodás virágaid,
S a veszteségeid lesznek, szirmaid.
