Súlyukat rakják ránk az évek,
Mégsem tudnak eltemetni téged.
Bár nő köztünk a távolság,
De lelkünk otthona egy világ.
Mely ameddig fennmarad,
Nekünk biztos otthont ad.
Benne szemünk nem láthat,
Ám a gondolat végig áthat.
Kapocs lesz ez mindig köztünk,
Még ha messze is költöztünk.
S e gondolat hoz majd újra össze,
Amikor nem a testhez leszünk kötve.
Ahol kitárul előttünk minden,
Mi a földi világban nincsen.
Elmúlik ott az elmúlás,
S nem marad hátra más.
Mint felismerni a teljes képet,
Hogy sosem veszítettelek téged.
Csak a szemem elől tűntél el,
De követlek majd a lelkemmel.
Amikor levetem az anyagi palástot,
Hátra hagyom én is e látszat világot.
Az emlékeimet kapom örökbe,
S értelmet nyer végre, az örökre.
