Lelkemnek ősz van, nyirkos, fénytelen.
Didergve ülök kinn a napsugárban,
S felejteni, hogy még nyár van, forró nyár van.
Egy fűszál sem zizeg, levél se rezdül
S emlékim templomából zengve kél
Felém egy régi-régi költemény,
Melyből sűrűn mélabú csepeg,
Melyből egy nagy, egy érthetetlen bánat
Nehéz illatja fojtogatva árad.
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labirnit, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zefir.
Hogy létem dús gyökére megremeg,
Hogy titkon mar az őszi rozsdaátok,
Nem tudtok róla, nagyszirmu virágok.
Szellő sem mozdul, foly a tűz az égből,
Szomjasan szíjjá inda és bokor.
Ma nyári bor és holnap téli tor. –
Erőtlenül hanyatlik le kezem
S lelkemben halkan fölzokogva támad
A régi dallam és a régi bánat.
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labirnit, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zefir.
Uj Idők, 1906
