Lehajtottam fejemet a nyugalomra,
Hadd pihenjen, úgyis olyan sok a gondja.
Andalító édes álom, jöjj szememre,
Erősíts meg engem újabb küzdelemre!
A csapások tengerével küzd az ember,
Boldog, akit a csalódás vissza nem ver,
Ki nem gondol a sok bajjal, küzdelemmel,
S halad útján víg kedélylyel, könnyü szerrel.
Ifjuság te, életünknek kikeletje!
Száz reménynyel szíveinket mért szövöd be?
Hogyha nem tudsz egyet is beteljesítni? –
Legokosabb már tebenned mit se hinni.
Mily jó lenne elaludni mindörökre,
Hogy a világ ne nevetne, ne gyötörne.
Oly kietlen ez az élet, oly kiszáradt,
Küzdő lelkem már ezerszer belefáradt,
Andalító édes álom, jöjj szememre,
Erősíts meg engem újabb küzdelemre!
Fáradt lelkem nyugodalmát majd megadja
A bevégzett kötelesség öntudatja!
