Morócz Jenő

Morócz Jenő: Egyedül

A virágos mezőn repül át a fecske,
A virágos mezőn bolygok minden este.
Kisírt szemeimmel áttekintek rajta,
Oh, ha ez a mező egy kicsiny virágot
Már nekem is adna!

Nem az én számomra nyílik ott a rózsa,
Még az illatot is más szívja le róla.
Nem szakasztottam még sohase virágot.
Nem ismerek az én rideg életemnél
Nagyobb pusztaságot.

Nem fürödtem még az öröm sugarában,
Boldogságot csupán álmaimban láttam.
Életemnek ritkán van egy derült percze,
Oh, de reménytelen, fájdalomtól gyötrő
Elég van helyette.

Fecske repülését közönyösen nézem,
Volna erőm véle versenyezni, érzem;
Diadalittasan szállanék az égbe,
Csakhogy szárnyaimat az emberi önzés
Már régen letépte!

Morócz Jenő: Közelg a hajnal

Közéig a hajnal, itt a gyógyulás,
Oh újra látom hát a kék eget!
Engesztelőn köszönt a napsugár,
Jöttömre még a lomb is integet.
Mohón szívom az édes illatot,
Mit enyhe szellő szárnya hoz felém,
Előttem minden olyan szép, derűlt –
Az életet ilyennek képzelém.

Új tetterő dagasztja keblemet,
Csapongó lelkem mindent átölel;
Oh mégis mily szép élni, küzdeni,
A viharokban nem lankadva el.
Termelni eszmét, szépet, nemeset,
Mit meg nem ért a nagy világ zaja,
S bár harczaim közt megszúr száz tövis:
Kiengesztel egy rózsa illata.

Morócz Jenő: Pardon!

Sok gyomor és kevés kenyér:
Ez az élet nem sokat ér.
Egymást falják az emberek,
Bocsánat, hogy élni merek!

Nincs bizalom, s a barátság
Portéka lett, pénzen adják,
A szerelmet bizony pedig
Olcsó áron vesztegetik.

Őrült hajsza mindenfelül,
A szemtelen ott van elül.
De a szerényt hátba vágják,
Ide-oda taszigálják.

Ne bántsatok, jó emberek,
Amért én is élni merek:
Félre állok, tetszik tudni –
Csak ne tessék haragudni!

Morócz Jenő: Ha megnő a gyermek

Megnő a kis gyermek, ifjú lesz belőle,
Rózsaszínben látszik a világ előtte,
Bánatot nem ismer, s az életbe vágtat.
Szeplőtelen lelkét száz remény dagasztja,
És minden örömet szivébe fogadna,
Mit a mosolygó lét számára kinálgat.

Honnan tudja is ő, miből áll az élet?
Tegnap még gyermek volt, ma már ifjuvá lett,
Szűkké vált neki a kicsinyek szobája;
Átölelne mindent széles örömében,
A boldogság tüze ott ragyog szemében
S csillogó jövője mosolyog le rája.

Csakhogy boldogsága nem tart ám sokáig,
Hamar megún mindent, más örömre vágyik,
Serdülő szivéből tűnnek a remények;
Keble belsejében vágyak ébredeznek,
Vakmerő kalandok, ábrándos szerelmek,
Melyek e kis földről magas égig érnek.

De ha megcsalódik, vége mámorának,
És elébe tűnnek a szép gyermekálmak,
S úgy szeretne újra bölcsőben pihenni;
Ahol a kis gyemek boldogan nyugodhat,
Ahol a sirás is nevetésbe olvad
És a hol a szivet nem kínozza semmi.

Morócz Jenő: Munkás-himnusz

Itt van újra május elseje,
A levegő dallal van tele,
Zengeaezzük hát mi is dalunk,
Mindnyájan testvérek vagyunk!

Proletárok egyesüljetek,
Elavult a régi rend s beteg,
Szebb jövőért áhítoz a szivünk,
Hódít a zászló, amit viszünk.

Nincsen messze már a diadal
Zsarnok, önkény, szolgaság kihal,
Az igazság napja felragyog,
Az eszme él és győzni fog.

Szent jogunkért fel csatára hát,
Igy elérjük a jövő honát.
Közelg már a rég várt pillanat,
A nép boldog lesz és szabad.

Morócz Jenő: Anyai szeretet

Kis szobában reng a bölcső,
Benne nyugszik a gyerek,
Szemei a jó anyának
Némán rajt’ merengenek;
És a gyermek kis kacsója
Hozzá csókot integet,
Életünkben legédesebb
Az anyai szeretet.

A legelső dadogással
Lábra áll a kicsike,
De elesik s majd az orrát,
Majd a fejét töri be;
S a jó anya szeretettel
Ápolja a beteget, –
Életünkben legédesebb
Az anyai szeretet.

Iskolába jár a gyermek,
És tanulni kell neki,
Hej, ő bizony az erdőbe
Öröm estebb menne ki;
De az anya szép szavakkal
Buzdítja a gyereket, –
Életünkben legédesebb
Az anyai szeretet.

Hogyha férfi lett belőle,
S küzve teng a léten át,
A jó anya nem felejti
Messze távozott fiát;
Hogy aggódik, hogyha nem jön
Levelére felelet, –
Életünkben legédesebb
Az anyai szeretet.

És ha végre jő a válasz,
Szive, lelke mint örül;
Szemeiben az örömnek
S boldogságnak könye ül.
Ezerszer is megcsókolja
Azt a kedves levelet,
Életünkben legédesebb
Az anyai szeretet.

Morócz Jenő: Betegágyon

I.

Elmúlni és megsemmisülni
Az ember czélja nem lehet, —
Hiába volna szent barátság,
Hiába volna szeretet?

Olyan sok nemes és nagy eszme,
Mi emberszívben létre kel —
Bennünk csupán azért születne,
Hogy mint a pára tűnjön el?

Mi éjjel-nappal tenni késztet,
S ösztönzi lelkünk szüntelen,
Bensőnkben csupán azért égne,
Hogy minket semmivé tegyen?

Mi gondom rá? Mit tépelődöm?
Minden elvész az ég alatt,
Csupán az eszme kél ki egykor,
S a szellem az, mi megmarad!

II.

Ez hát az élet, melyért úgy rajongtam:
Szenvedni folyton, szakadatlanúl,
Szemeimet a kínok közt kisírni,
Míg árva lelkem tűrni megtanúl.

Ez hát az élet, melyet úgy szerettem:
Feküdni lázban, kétségek között,
Elfogyva lassan, testben összetörve,
Mint a hajó, mely szírihez ütközött.

Lezárt ajakkal várni jobbulásra,
Magamba fojtva sóhajtásomat;
Magamba fojtva egy-egy jajkiáltást,
Mit jó anyámnak hallni nem szabad.

Miért vérezzem még az ő szivét is,
Mely éjjel-nappal érettem remeg.
Oh nem vagyok egészen elhagyatva:
Jó arczát látva mit se szenvedek.

Szelíd szavára mindent elfelejtek,
Szemeim forró könyet ejtenek.
És hálás szívvel gondolom magamban:
Jóságáért az Isten áldja meg!

Morócz Jenő: Esti gondolatok

Lehajtottam fejemet a nyugalomra,
Hadd pihenjen, úgyis olyan sok a gondja.
Andalító édes álom, jöjj szememre,
Erősíts meg engem újabb küzdelemre!

A csapások tengerével küzd az ember,
Boldog, akit a csalódás vissza nem ver,
Ki nem gondol a sok bajjal, küzdelemmel,
S halad útján víg kedélylyel, könnyü szerrel.

Ifjuság te, életünknek kikeletje!
Száz reménynyel szíveinket mért szövöd be?
Hogyha nem tudsz egyet is beteljesítni? –
Legokosabb már tebenned mit se hinni.

Mily jó lenne elaludni mindörökre,
Hogy a világ ne nevetne, ne gyötörne.
Oly kietlen ez az élet, oly kiszáradt,
Küzdő lelkem már ezerszer belefáradt,

Andalító édes álom, jöjj szememre,
Erősíts meg engem újabb küzdelemre!
Fáradt lelkem nyugodalmát majd megadja
A bevégzett kötelesség öntudatja!