Megnő a kis gyermek, ifjú lesz belőle,
Rózsaszínben látszik a világ előtte,
Bánatot nem ismer, s az életbe vágtat.
Szeplőtelen lelkét száz remény dagasztja,
És minden örömet szivébe fogadna,
Mit a mosolygó lét számára kinálgat.
Honnan tudja is ő, miből áll az élet?
Tegnap még gyermek volt, ma már ifjuvá lett,
Szűkké vált neki a kicsinyek szobája;
Átölelne mindent széles örömében,
A boldogság tüze ott ragyog szemében
S csillogó jövője mosolyog le rája.
Csakhogy boldogsága nem tart ám sokáig,
Hamar megún mindent, más örömre vágyik,
Serdülő szivéből tűnnek a remények;
Keble belsejében vágyak ébredeznek,
Vakmerő kalandok, ábrándos szerelmek,
Melyek e kis földről magas égig érnek.
De ha megcsalódik, vége mámorának,
És elébe tűnnek a szép gyermekálmak,
S úgy szeretne újra bölcsőben pihenni;
Ahol a kis gyemek boldogan nyugodhat,
Ahol a sirás is nevetésbe olvad
És a hol a szivet nem kínozza semmi.
