Testvéreim, kemény kevesek,
Akik még bízó hittel összetartunk,
Akárhová röpít az idő,
Ne feledjétek, mit akartunk.
Hol tűzzé lobbant minden csöppnyi vérünk,
Haza gyökérzik minden idegünk.
Magyar barázdák televénye
Termő élet, napsugár nekünk.
Rengő vetés, orgonavirág,
Édesanya sírján a haraszt,
Könny a szemben, mosoly az arcon:
Örök erő, mely itthon maraszt.
Higyjétek el, újra tavasz jár,
Csodavirágos, lombos a lelkünk.
Ugró örömmel kiáltjuk szerte,
Amit tegnap gondolni se mertünk.
Az indulót ma mi doboljuk,
Fáklyásai forró tavasznak.
A szitkosok arcunkba vágnak,
Örömére falka ravasznak.
Élő fáklyák vagyunk az éjben,
Mi elégünk egyszer, meglehet;
Tüzes pernyénk messze, messze száll,
S lehullani — talál majd helyet.
