Csendes az éj, most kel föl a hold,
Kopasz fején vörös fríg. süveg.
Tallón, dombon úgy végig kacag,
Mint egy duhaj, kisértő kobold.
Hegyek ormán gyúlnak rőt tüzek,
A barsi bérc néma, hallgatag
És fagyos a vén Zobor-tető…
Pedig parázs, tüzcsóvás harag
Piheg, dohog uj máglyák alatt.
Óh, ez az éj álmot érlelő,
Melyet végig ébren álmodunk.
Oldódnak vad, keleti vágyak;
A gondolat: szárnyas pejlovunk
Suhanva repül.
S hol a szellők csókosak, lágyak,
Hol a pusztán szól a furulya,
Dobog a föld, zúg. a karikás,
Csillagsátor kék selyme feszül;
Szól a kolomp, delel a gulya,
Hol az élet áldott, égi más;
Ottan megáll varázsparipánk,
Csak egy percre, tovább nem lehet…
Már hív az éj, várva vár miránk.
Nem hagyunk ott, csak egy könyszemet.
