A nyakunkon dölyfös Macbeth ül.
Csókolnunk kell palástja szélét
És jaj annak, ki ellenszegül.
Magunk hoztuk ide a fertőt.
Ajkunk immár panaszra nyitni
Jogunk sincsen, meg se tehetnők.
Rontás útján mind együtt jártunk,
Együtt hagytuk nőni a penészt.
Fekete volt az aratásunk.
Ám csak azért is: lobogó hittel
Idézem, kérem az élőt, holtat:
A Háthamégis álmát ne vidd el!
Ez ma minden templomunk, papunk,
Szélmalomharc, duhaj tetterő:
E szent Talán mi magunk vagyunk.
Fogunk élni tavaszra kelve;
Szeretném, ha hitem harangja
Bekongatná bus lelketekbe:
Macbeth trónján csupán addig úr,
Mig mozdulatlan Birnam erdeje
S a száraz ág zöldbe nem borul…
Vihar jőjjön, ádáz, kesergő,
Ami férges, söpörje, zuzza —
S megmozdul a birnami erdő.
