Magyarságom gyötrő kínnal éget,
Lángja tikkaszt.
Hordozom, mint titkos néma vétket.
Hazugság őkegyelme rám kurjantott:
“Térdre, porba;
Parancsolom, törd nyomban össze lantod.
Szolgám a pénz, a kincs, a szűz erény,
Az igazság,
Becsület, élet, minden az enyém.
Fény, pompa, kéj, amit csak ad a föld,
Nekem terem;
Minden kis cseppet serlegembe tölt.
Magyarnak lenni szürke póri sors,
Bús égvivás;
Elindulsz százszor, százszor megbotolsz.
A napod fakó, viharfelleges.
Sötét hajó,
Mely pusztulásnak tengerén evez.”
Gunyolhat ármány, sírhat balga jós;
Én maradok
Sülyedő gályán utolsó hajós.
