Idegen éjszakákon
Lelkem sokszor feléd oson.
Reszkető karral megölellek
A messzeségből kicsi városom.
Ostoroztalak sokszor,
Feltéptem sok sajgó sebed,
S a régi vádoló szavakból
Csak egy maradt: a féltő szeretet.
Elszakadtam belőled
És elsodort az őszi szél,
Mint hervadt, vérszínű lombot-
Emléked mégis mindörökkön él.
Volt idő, hogy gőgösen,
könnyezve megtagadtalak,
Most érzem: a gyermek átkai
Bús életemre visszahullanak.
Vadvirágos temetőd
Pihentető sírhantja vár,
Hiába minden, odakerget
A meddő harc, a békítő halál…
Páris, 1927.
