A havas mezőn valaki jár.
Hangtalanul hangzik a lépte.
Vajjon ki lehet?
Öröm, bánat, avagy a halál?
Kis hóvirág fagyos föld felett,
A néma vándor mind letépte.
S amerre lép:
Rút sárba fúl a kikelet.
Suhan sorsunk titkos árnyakép,
Fázva szürkén, senki se látja.
Szeme villi-láng, köd a teste…
S én mégis látom.
Fehérszirmos február este
Felkeresem; az éjszakába’
Pislog a hold: öreg barátom.
A vándor jő, megáll, köszöntöm.
Kinálom neki fájó lelkem,
A dalt, a hírt, mit harcban nyertem,
Szivem vérét elébe öntöm.
Ez se, az se, nem kell az alku;
Tagjaimban gyúl jeges harag.
Lehűt az éj, a csókos ajkú.
Megy a vándor s messziről kacag.
A havas mezőn valaki jár,
Láthatatlan – s én mégis látom.
Megismerem, csatára várom,
Akárki: gyász, árulás, halál…
Melengetem kis hóvirágom,
Mert a fagyos, véres föld felett
Hóvirágokból fakad kikelet.
