Ébred a föld — nagy börtönablakán
Beárad már a hajnali fény…
Testetlen árnyak futnak szaporán,
Nesztelenül az avar tetején.
Ki látja meg őket? Ott futamodnak,
Mint a megriadt patkánysereg —
Börtöne nyílik az élő-halottnak.
Májusi hajnal, köszöntelek!
Ujjong az élet, fű-fa feléled,
Dalt fütyörészget a madárfiók;
Égnek a rózsák, a százszor is szépek,
Ott reszket rajtuk a hajnali csók.
Nem riad hang, mely méla, kesergő,
Nászt ül az élet a mindenség felett —
Sejtelmesen zug az erdő, az erdő.
Májusi hajnal, köszöntelek!
Nem kérdem én, hogy máskor is gyult-é
Ez a vérpiros hajnali fény?
A mi a múlté, legyen a múlté,
Most csak a máról énekelek én
Nem nézek én most messzire, távol;
Elvirult bárha sok kikelet —
Dalt énekelek a máról, a máról…
Májusi hajnal, köszöntelek!
Vajjon oh, május, végre tehozzád
Fölemelkedik az emberiség?
Megérti, miért égnek a rózsák?
Megérti, miért fénylik az ég?
Megérti-e, hogy napvirradattal
Uj élet rebben szárnyra veled?
Régen sóvárgott májusi hajnal,
Májusi hajnal, köszöntelek!
Talán te vagy az, a melyre várnak
Ezredek óta százezerek?
A melytől messze futnak az árnyak,
Mint a megriadt patkánysereg…
Mikor a népek börtönén keresztül
Átragyog majd a szép kikelet
S támadó napnak bíbora rezdül —
Májusi hajnal, köszöntelek!
Eljössz te egyszer hogyha ma késel —
Fölébred majd az élő-halott;
Szétzúzza szilaj, haragvó kezével
A testére vert lánczlakatot
Vérpiros hajnal lesz az a hajnal,
Kigyullad tőle messze kelet —
Eljössz te, el még, bősz diadallal:
Májusi hajnal, köszöntelek!
Büszke menetben törnek a népek
Uttalan uton előre mind —
Lángszinü rózsák, százszor is szépek
Virulnak akkor ujra-megint.
Nem riad hang sem, méla, kesergő —
Nászt ül az élet a mindenség felett;
Megindult egyszer az erdő, az erdő…
Májusi hajnal, köszöntelek!
