Pakots József: Májusi dal

Ébred a föld — nagy börtönablakán
Beárad már a hajnali fény…
Testetlen árnyak futnak szaporán,
Nesztelenül az avar tetején.
Ki látja meg őket? Ott futamodnak,
Mint a megriadt patkánysereg —
Börtöne nyílik az élő-halottnak.
Májusi hajnal, köszöntelek!

Ujjong az élet, fű-fa feléled,
Dalt fütyörészget a madárfiók;
Égnek a rózsák, a százszor is szépek,
Ott reszket rajtuk a hajnali csók.
Nem riad hang, mely méla, kesergő,
Nászt ül az élet a mindenség felett —
Sejtelmesen zug az erdő, az erdő.
Májusi hajnal, köszöntelek!

Nem kérdem én, hogy máskor is gyult-é
Ez a vérpiros hajnali fény?
A mi a múlté, legyen a múlté,
Most csak a máról énekelek én
Nem nézek én most messzire, távol;
Elvirult bárha sok kikelet —
Dalt énekelek a máról, a máról…
Májusi hajnal, köszöntelek!

Vajjon oh, május, végre tehozzád
Fölemelkedik az emberiség?
Megérti, miért égnek a rózsák?
Megérti, miért fénylik az ég?
Megérti-e, hogy napvirradattal
Uj élet rebben szárnyra veled?
Régen sóvárgott májusi hajnal,
Májusi hajnal, köszöntelek!

Talán te vagy az, a melyre várnak
Ezredek óta százezerek?
A melytől messze futnak az árnyak,
Mint a megriadt patkánysereg…
Mikor a népek börtönén keresztül
Átragyog majd a szép kikelet
S támadó napnak bíbora rezdül —
Májusi hajnal, köszöntelek!

Eljössz te egyszer hogyha ma késel —
Fölébred majd az élő-halott;
Szétzúzza szilaj, haragvó kezével
A testére vert lánczlakatot
Vérpiros hajnal lesz az a hajnal,
Kigyullad tőle messze kelet —
Eljössz te, el még, bősz diadallal:
Májusi hajnal, köszöntelek!

Büszke menetben törnek a népek
Uttalan uton előre mind —
Lángszinü rózsák, százszor is szépek
Virulnak akkor ujra-megint.
Nem riad hang sem, méla, kesergő —
Nászt ül az élet a mindenség felett;
Megindult egyszer az erdő, az erdő…
Májusi hajnal, köszöntelek!

Pakots József: Testamentum…

Szeretnék irni testamentumot
És minden sorát telehinteni
Lelkem rajongó áhítatával,
Hogy megérezzed milyen ünnepi,
Szent pillanatnak álmodtam meg azt,
Mikor remegő kézzel, lázasan
Irányitni akarlak utadon
Én tudatlan, imádott, csöpp fiam.

Szeretnék írni testamentumot
És garmadába összehordanám
Bölcsességét a régi s uj koroknak,
Hogy e tudásnak aranyfonalán
Járd meg az élet labirinthusát,
A melyből czélhoz érhessél előbb,
Mintsem a czélok kútfejéhez jutva
Az örök elmúlásnak árnya föd.

Szeretnék írni testamentumot
S mint örök érczbe, belevésni mind
A földi élet tanulságait,
Az álmokat, a szenvedést, a kint,
A miknek hosszú tisztitó tüzén
Emberré lenni közös földi sors;
Hogy ebből tanulj inkább bölcs lemondást,
Mint abból, mikor szép álmaidon
Keserű mosolylyal magad áttiporsz.

Szeretnék írni testamentumot
Olyan bölcset, hogy abból, én fiam,
Nem álmodni, de élni józanul
Tanuljanak meg mindmegannyian,
A kik valaha álmodozó szívvel
Fognak születni e világra még;
Oh, nincsen annyi bölcsesség, a mennyit
Éretted, fiam, összehordanék.

Szeretnék irni testamentumot,
De bölcsnek lenni annak oly nehéz,
Kinek útja, ha bármerre megy is,
Mindig az álmok vak ködébe vész…
Kicsi fiam, ha kérdenéd apádtól,
Hogy egyszer néked örökül mit ad?
Csak azt írhatnám testamentumomba:
Ne álmodd át az én álmaimat…

Pakots József: Az élet himnusza

Megzörgeted az Élet kapuját
S dalolva indulsz neki a világnak…
Evoé! hír, dicsőség, szerelem!
S lelkedben lágy himnuszok muzsikálnak.

Milyen gyönyörű, diadalmas út, –
Két oldalán álomfák integetnek,
Ezüstcsillámu, szikrázó porából
Várak épülnek föl a fellegeknek!

Előre hát!… kacag feléd az élet,
Jövőd zenéje indulóra lejt –
Szent vágyak, álmok, kéklő látomások
Röpítsenek mint játszi, lágy pehelyt…

Nyitva az Élet százszárnyu kapuja
S új utas lép át rajta boldogan –
Evoé! hír, dicsőség, szerelem!
Vigyázzatok! Most indul a fiam!…

Pakots József: Ecce homo!

Ott álltunk ketten: a fiam, meg én
A tintafoltos zöld asztal előtt –
A tanító szólt: “Ez az a gyerek?”
– Igen! – feleltem s bemutattam őt.

– Ez az a gyerek… ez a szőke fej,
Amelyet búsan im’ föláldozok;
Az élet titkos, mély betüivel
Jegyezzék tele e kis homlokot.

– Ez az a gyerek… ez a büszke szem,
Ez az ártatlan, tiszta, szent mosoly,
Amelyre majd a hetük ólmos árnya
Sötét barázdát vonva, ráomol…

– Ez az a gyerek… e parányi lélek,
Ki előtt ime megnyílik az út…
Szemem könnyével mosom kezeim:
Tegyék hát rá a szöges koszorút…

Ecce!… gondoltam nagybúsan magamban,
Amint ott álltunk a fiam, meg én,
A hideg, komoly iskola-teremben
Beíráskor, szeptember elsején…