Pakots József: Testamentum…

Szeretnék irni testamentumot
És minden sorát telehinteni
Lelkem rajongó áhítatával,
Hogy megérezzed milyen ünnepi,
Szent pillanatnak álmodtam meg azt,
Mikor remegő kézzel, lázasan
Irányitni akarlak utadon
Én tudatlan, imádott, csöpp fiam.

Szeretnék írni testamentumot
És garmadába összehordanám
Bölcsességét a régi s uj koroknak,
Hogy e tudásnak aranyfonalán
Járd meg az élet labirinthusát,
A melyből czélhoz érhessél előbb,
Mintsem a czélok kútfejéhez jutva
Az örök elmúlásnak árnya föd.

Szeretnék írni testamentumot
S mint örök érczbe, belevésni mind
A földi élet tanulságait,
Az álmokat, a szenvedést, a kint,
A miknek hosszú tisztitó tüzén
Emberré lenni közös földi sors;
Hogy ebből tanulj inkább bölcs lemondást,
Mint abból, mikor szép álmaidon
Keserű mosolylyal magad áttiporsz.

Szeretnék írni testamentumot
Olyan bölcset, hogy abból, én fiam,
Nem álmodni, de élni józanul
Tanuljanak meg mindmegannyian,
A kik valaha álmodozó szívvel
Fognak születni e világra még;
Oh, nincsen annyi bölcsesség, a mennyit
Éretted, fiam, összehordanék.

Szeretnék irni testamentumot,
De bölcsnek lenni annak oly nehéz,
Kinek útja, ha bármerre megy is,
Mindig az álmok vak ködébe vész…
Kicsi fiam, ha kérdenéd apádtól,
Hogy egyszer néked örökül mit ad?
Csak azt írhatnám testamentumomba:
Ne álmodd át az én álmaimat…