Sokszor találkozom
tereken, utcapartokon
egy-egy szorongó, sajkátlan hajótöröttel.
Óvatos, tolvaj surranással
– horgonyos, evezősebb jövevény –
bizonyára elhajókáznám
bús életzátonyuk tövén.
De kampós csáklyaként
menekülő tutajomba csimpaszkodik
rimánkodó reménykedésük,
és sóvárgó szemük
delejesen tapad boldogabb vitorláimra.
Biztosan tovább hajókáznám.
De érzem, hogy a kerítés mögött
(pilláik könnyharmatos sövényén keresztül)
az anyám szeme leskelődik
emberségem s markom felé.
Így csak az anyák tudnak nézni,
ha attól félnek, hogy a láng kilobban,
mit ők csiholtak egykoron,
s fogyó lélekzetükkel élesztgettek
jégveremben, csipkebokorban.
Kiszórok mindent tutajomból
a hajótöröttek elé,
s megkönnyebbülten,
vidáman tovább vitorlázom
új kikötők, új zátonyok felé!
S boldog megnyugvással tudom,
hogy anyám keze ott virraszt
az imbolygó kormányrudon.
