Jaj mim van, jaj mi az enyém.
Előbb egy világ fölött voltam úr.
– Én zárt szobám, én szárnyaló agyam –
Most száz palota némán égbe nyúl
S recsegő léptem elvész nyomtalan,
Száz idegen láb jár lábom helyén.
Jaj mim van, jaj mi az enyém.
Az ezeredik siető vagyok.
Mint nekem más, én másnak tűnök el
S száz lámpa gyúl és száz ivláng ragyog
Messze száz asszony férfit büvöl el
S száz gyermek hánykolódik a helyén.
Jaj, léptemen nem nőnek oszlopok,
Melyek hogy éltem és jártam, jeleljék
S a mely kérdésre mind büszkén felel még
Amikor én már feküdni fogok
S amit gondoltam, eltűnt, mint a pára
Száll – vár – új apára.
Nyugat, 1909/6. szám
