“Azelőtt még csak szóltál néha.” – Szóltam.
“Most szótlan lettél.” Szótlan.
“A világ olyan, mint volt.” Én nem.
“Ez a kevés szó gyötrő.” Ó, Uram.
A szó mézétől megfúlhattam volna
A nagy nézéstől lehettem volna vak
Nincs szó, nincs szín, amely mélyebbre hatolna
annak, aki nem mint én, hallgatag.
Százféleképp ha mondom: asszony: egy.
Ha mondom: kín, bűn, szegénység, nyomor –
Egy mélyre megy.
Ha mondom: feleség – úgy belerendül
A valamikor fiatal szív, amely táncolt a szerelemtül
Mintha azt mondom: munka.
Szó, egy, – elég.
Ezt nem tudod te még.
Egy pár szó van csak, örök.
A többi mellette zörög.
A többi, ha tetszik: dalol.
De mint a gyerek, akinek a diftéria fogja be holnap a száját –
Nyugodt szemöldök alól
Nyugodt szem nézze, ez mit beszél, az mit –
Temetést énekel, lagzik, –
A nászát énekli, vagy a halotti imáját –
Az örök szót mondod: temetés.
Az örök szót mondod: sírás.
És igazad van neked, mint neki.
Téged a fölösleges beszéd untat.
Az élet az orsót pergeti.
Sok szó a megfoghatatlant kergeti.
A te Egyed ha kondul, nem várja a jövőt és nem siratja a múltat.
Nyugat, 1923/11-12. szám, Osvát Ernőnek ajánlom
