Viszonláttam mult életem
Azon kin-éd helyét,
Hol e szív feltalálta volt
Poklát és édenét.
Havok, évek lefolytanak,
Le szívem árjai,
S itt még is visszatértenek
Egy élet álmai.
Láttam nehány perczek alatt
Én ujra kéjt, reményt,
Remény után kínt, kétkedést,
S ezernyi érzeményt.
S hol vele zenge egykoron
Édes-kinos dalom:
Akként mosolyga ott felém
Öröm, vagy fájdalom.
Ott áll, hol állt oh istenem!
A ház, hol ő lakott,
Mellyben láttam ragyogni őt,
Mint égi csillagot.
A ház előtt még ott a kert,
És túl a rétvirány,
Hol andalgott együtt velem
Napok hűs alkonyán.
Oh a mosolygó hegy, virány,
Léptem még ismerik,
S a kis patak mégis dagadt…
Még könnyim érezik!
E szív is ott még mindenütt
Hű szerelemre lel,
Minden: fű, kő, ösvény, virány,
Szerelmet még lehel.
De ah csak ő, s csak ő maga,
Az élő változott!
Lakára nem, e szívre hát
Borút mért hozhatott?
S mért – szendergvén a szenvedély –
E szív ismét lobog?
S e helytt miként e dalban is
A’ hűtlenért dobog?
Oh a szív legnagyobb titok,
Kivált hahogy szeret,
S tanok között nagy tudomány:
Emberszív-ismeret.
