“Hogyha pedig pallos véget vet zácsi családnak,
Semmisedést érjen, mind mi nevére mutat;
És legelöl Zácsnak lázító vára, javával,
Sík legyen a földdel, hogy ki se lássa helyét.”
Úgy lőn. Elvérzett iszonyún, ő, vére, családa,
S hasztalanul keresik egykori lakja romát.
Egy maradott csak fenn, az utókornak hagyományul:
Zách neve, a mellynél könnyez az emberi szív.
Honfi pedig hallgat mellében fojtva keservét,
És kitör a költő, s zengi kesergve nevét.
Példa: hogy a törvény mindig téveszti hatását,
Természet vagy jog, ellene hogyha kiált.
