Titokzatos, csodás tengerfenékre
Gyakorta vitt a gyermekképzelet…
Búvárnak lenni – igy gondoltam egykor –
Mesékbe illő boldogság lehet.
Mélységbe szállani, le a fövényre,
Hol tompán zúg a hullám-áradat,
Ahol az ágbogas polip-kar alján
Korallok testén – fájdalom fakad.
Vágyam elhalt – mint annyi – észrevétlen…
De most nagyobb, uj erőre kapott,
Hogy a bánat borongó fátyolában
Látlak, hogy nincsen vig, csak gyásznapod.
Hogy nincs vigaszszóm szived sebére,
Mert nem tudom, hogy mi ütötte rajt…
A gyermekévek vágya, im, fölébredt,
S ismerni bánatod, szivedbe bajt.
