Lassan csörögve hulltak el
A sárga levelek,
A fák nagyot ásítva fel
Az égre néztenek.
Az égnek lenge csillaga
Szerette a tavaszt,
De látta az elpusztulást,
S busongva nézte azt.
Szerette a nyár lombjait,
A zöldes berkeket;
Mind elhalának mostan ők,
S a csillag könyezett.
Könye magasról hulla le,
Elhagyván az eget,
S mert fájdalom szülöttje volt,
Hulltában megjegedt.
És hóalakban szálla le
A fák tetőire,
Ágakra fagyva, mint jegec,
Csapokban csünge le.
Hó ült a hosszú ágakon,
Köd volt a völgyeken,
Varjak röpültek a mezőn
Károgva, éhesen.
A csillag téli éjeken
Zöld falevél helyett
Tündöklő jégcsapokra lát,
S búvában megrepedt.
Eltűnt az égnek táv ürén
A menny és föld között,
Magasban fénylő társai
Látták kihúnyni őt.
