Ha barátom – a nap – már leszökött
valahol kint, a téli fák mögött
s mohón csap rám az ellenség: az este,
már nem kopogok az utcák során,
hazaindulok sietve, korán:
bús gondolatok ködbevesző restje.
Otthon csak mégis vagyok valahogy…
Az ember az ágy szélire lerogy
s két aszalt karját szépen lebocsájtja,
mint két sorompót s zárva áll az út,
kétoldalt álmok zivatarja zúg –
s az őr kezébe meglobog a lámpa…
Ó, mennyi vonat vitt már engemet!
Ó, mennyit szálltam kék hegyek megett,
források szélin, selyemfüves tájon…
És hajón is, örömnek tengerén,
ó, ott is szálltam, ott is mentem én,
a nőillatú, kábító dagályon.
S most mért vagyok itt, hol madár se jár.
A szél bezörget szobám ajtaján
s a kályhacsőbe búvik láthatatlan.
Miért jutottam ide, hol felém
egy árnyék néz a falról feketén,
s ha rája nézek, összerogy riadtan.
Hisz nem is volna semmi, semmi baj!
A fejemen még szikrázik a haj
s az arc is ég, ha jól kiberetválom.
A régi kedvem is megvolna tán;
s még nincs nyomomba, nem vigyorg reám
a csontok közül vén gazdám, halálom.
De – tudjátok-e, hogy mi a magány!
Csak egy tányér az ember asztalán,
csak egy pohár, amelyből inni méreg.
S kimenni és bejönni egyedül
és nem vár senki se kint, se belül
és lenni árván önszivünkbe féreg…
És tépelődni: mért ment tőlem el!…
és kérdezgetni: miért nem felel!…
és várni, várni; ha nem rája, másra…
És mindennap így szólni: mégse jő!
És aki jő is: mégse, mégse ő!…
És ébren várni minden virradásra…
