A csüggedt, őszi fák között
Lanyhán szitáló bús ködöt
Nem állhatom;
Pityergve sír, lomhán csepeg,
És únja őt mező, berek,
Völgy és halom.
Májusnak csöndes essejét,
E víg, csilingelő zenét,
Meghallgatom,
De mert romantikus, szelíd,
Nem hat le lelkem mélyéig,
Nem vonz nagyon.
A nyár villamos záporát,
Mely zúgva ront a földön át,
S hol megjelen
Élősdit öl vadul-vigan,
Piszkot söpör tajtékiban:
Azt kedvelem.
Oh, én a záport kedvelem,
Ügy tetszik: ő rokon velem:
Ha elborul,
És egyszer rájön a sirás,
Úgy sími nem tud senki más,
Oly záporul…
Budapest, 1890
