Komoly gyászfátyol leng völgyön-hegyen,
Erdő, mező borongó csatatér…
A léleknek, mely sebzett száz helyen,
Csöndes szobácska most világot ér.
A kandallóban duruzsol a láng,
Ábrándba ringat nyájas félhomály;
Mintha altatna az édes anyánk,
A szív felejti lassan ami fáj.
A nyármulást, az őszi bús ködöt,
Az elhervadt rózsás reményeket,
Az álmokat, miket büszkén szövött,
De pókhálóként a sors szétvetett,
S most e meleg, meghitt zugolyban itt
Magát meghúzza jámbor pók gyanánt
S szövi uj álmok csillogó szálait
Üdvről, hírnévről dőrén egyaránt…
A kályhában libeg-lobog a tűz,
Szelíd fényében annyi méla báj,
A szívről minden árnyat tovaűz —
S az őszi ködből kél tündéri táj.
