Ha nyugodt homlokomra néha
Árnyat vet egy bús gondolat,
Mint a futó felhő árnyéka,
Mely csendes tó tükrén mulat:
Azt hű szemed már észre vette,
Hogy szempillámon könny rezeg:
Hová gondoltam? – kételkedve
S szelid mosollyal kérdezed.
Hová gondoltam? – Isten tudja!
Jő s elröpül a gondolat,
Mint vándormadárnak útja,
Felhős, felhőtlen ég alatt:
Vándor daru a végtelenbe
Száll – s elnyeli a távol ég…
– De tedd csak hű kezed kezembe,
Megmondom: mire gondolék.
Csak arról gondolkoztam, édes,
Ha majd napunknak fénye vesz:
Melyönk jut majd előbb a véghez,
A sir partján első ki lesz?
Mert fogjuk legerősebben bár
Egymás kezét egész uton:
A végponton az egyik nem vár
S otthagyja párját, jól tudom.
És abban is megnyugszom, hogyha
Te léssz, ki előre mén.
Mert látni téged sirba rogyva,
Tudom, hogy túl nem élem én.
Homályos árnyán temetődnek
Mint hattyué hal el dalom…
– De hogyha én halok előbb meg:
Mi lesz belőled, angyalom?
