Reggel korán, a mint felérzek,
Zsong a szobám, mint egy kis fészek.
Sugás-bugás: “nem ébred mégsem?”
Alig várhatják ébredésem.
Kisebb fiacskám, nagyobb lányom
Siet, hogy nekem jót kívánjon;
Aztán versenygnek a nagyobbak,
Hogy melyik tud kívánni jobbat.
Az anyjok jő legutoljára,
S ajkamat egy hő csók lezárja.
A mint lágyan, némán borul rám,
Mint sárga partra csöndes hullám.
Szememben üdv s öröm-köny fénylik,
Mit mondjak én viszont ma nékik?
Ez üdvömért mit tudjak adni?
Oh van-e áldás, olyan, annyi?
Megáldom őket mind egyenként,
Adjon az ég rajok meleg fényt,
Hogy nőjenek, mint gyönge plánta,
S viruljanak e szép világba.
Még annyit mondok a fiuknak:
Az életbe ha majd kijutnak,
Mit én csináltam kezdve gyengén,
Folytassák ők azt jobban, mint én.
A lányoknak – mit isten adhat,
Kívánom nekik a legjobbat:
Legyen mind anyjához hasonló,
Oly szép, oly hü, oly munkás, oly jó!
megjelent: Vasárnapi Ujság, 1877. január 7. (1. szám)
