Édes kürtöm! te, kit a juharnak görbe
Ágáról metszettem egykor a vadonban,
S karcsu hangos öblöd gondosan kivájva,
Fényes barna szijjal körös-körül fontam,
Viszhang csábitója, erdők fuvolája,
Bércek közt andalgó lelkem muzsikája!
Ha majd sírba szállok, jobb feküdj mellettem,
– Lelkem a jövendőt szomorkodva látja –
Kalmár idők jőnek, kipusztul e korral
A vadontermészet egyszerü barátja.
Te sötétlő bérc ki fogsz pusztulni egykor!
Melynek rám borul most fáid szent homálya.
S hol ágas címerét növeszthesse, nem lesz
A szarvasnak többé menedék tanyája;
S mit a szomjas vadász sziv arcára fekve,
Nem lesz nyoma többé záporcseppel telve.
Óh csak meg ne érjem a zugó erdőknek,
Lelkem menhelyének végső pusztulását!
A szentségtelen kéz mindenik csapása
Mit reá mér, sebet az én szivemen vág.
Még elbájol óh bérc! vadon költészeted…
Tölgyeid százezre még most is rengeteg!
Megfogódva sűrűn csapkodó galyaid
Közt, még marakodik a dühös fergeteg;
Hűs árnyak közt foly le zúgó patakod még,
Titkos éjtől fedve hallgat még a mélység,
Döbbentő csendében titkos ige hallik…
Lombjaidon által nem hat a napvilág,
Enyelgésök közben az erdők tündéri
A vadászt álmában meg-meglátogatják.
