A vénség is rosz, keserű dolog!
De a középkor sokkal kínosabb!
Lángol még szívünk, de haj! lánginak
Az ész, az illem bús korlátot szab.
Tíz év előtt még bokád összecsendűlt,
A kalapod még félrecsapva állt,
Haj! egyenesen hordod már, – ugy illik;
Hijában! ifjukorod már lejárt.
A táncteremben húzza a cigány,
Szökell a csárdás, tombol és forog,
Te a nézők közt; lábad meg-megmozdúl,
A lelked reszket, szíved feldobog,
Csak alig, úgye? hogy nem szöksz közéje
Az ifjú népnek, mely víg táncra szállt.
Oh átkozott tíz év, mint elrepültél! –
Hijában! ifjúkorod már lejárt.
S oh, mondjad: az nem kínos egy portéka:
Ha a sors vidám asztalhoz vezet,
A lyányok, ifjak összeülnek, néked
Éltes asszonyság mellett jut helyed,
A lyányszemecskék jobbra-balra szállnak,
Édes pillantást véled egy se vált,
Ég szíved, s nyugodt arcot kell mutatnod?!
Híjában! ifjúkorod már lejárt.
És, tudod-e, hogy mi a kínok kínja:
Ha nem leléd föl, míg ifjú valál,
Kit hőn szerethess! s im lelked reá az
Imént fölserdűlt lyánykák közt talál;
Elragad szíved… és szerelmet vallasz…
S ő, csodálkozva tekint föl reád;…
Megszégyenülten rohansz ki az ajtón.
Hijában! ifjúkorod már lejárt.
Sem vén, sem ifju, – közepén nyaradnak;
Tisztelni kezdnek… átkos tisztelet!
Falusi körben, lyányok hallatára,
“Uram bátyám” már ifjaktól neved.
Vőfél többé nem, – násznagy léssz örökre
S nőszők kérője, ezt bizzák reád;
Húsz lyányt kértél meg, s mind a húszat, másnak.
Hijában! ifjúkorod már lejárt.
Tíz év még! – rostul lelked; – s most egy éltes
Özvegyhez visznek a vénasszonyok;
“Örömet már nem adhat; de, legalább
Hű ápolóm lesz sírig,” gondolod. –
Mit búsulsz! – újra megifjúltok: a pap,
Könnyen csinál két vénből – ifju párt.
Lakadalmat ülsz, – bor közt kurjongatva:
Atkozott idő, be hamar lejárt!
