Ne óhajtsd a nyarat,
Örülj tavaszodnak,
Mert a nyári naptól az élet virági
Oly hamar elnyilnak.
Érd be a bimbóval,
Ne vágyd virágzását,
Közel hervadása a kinyilt virágnak,
S fáj látni hullását.
Zárt bimbó még kebled,
Csupa vágy, reménység,
Mivé változtatja majd a teljesülés,
Nem is sejtheted még,
Legédesebb vágyad’
Ne izlelje ajkad,
Mennyi keserűség van vegyitve hozzá,
Hogy soha ne tudjad.
Maradj a reménynél,
Nincs nagyobb boldogság,
Az egész életnek gyönyörei közt ily
Élvet egyik sem ád.
Hogyha én szivemhez
Ily közel nem állnál,
Mondanám: szakaszszon bimbóban a halál,
Hogy ne virágozzál.
Magaddal vihetnéd
Igy álomképeid,
A földnek szenyjétől még be nem piszkolva
Kebled szentségeit.
Igy csak azt kívánom,
Hogy adjon az élet
Olyan boldogságot és annyi örömet,
Mint én tőlem elvett!
1857.
