Szorult kebellel állok, Déva vára,
Szirt koronája! romjaid felett,
Hol annyi hős – mert küzde hon javára
S szabadságért – rabláncot zörgetett.
Mi bájoló itt a nap rezge fénye!
Alant a völgyen vidor tarka mez
S az agg Maros-víz, Erdély végreménye,
Tettekre híva halkal ömledez.
Törpülni látszik a hegylánc előtted,
Melynek gyomrában a kincs porsalak;
De bágyadatlan lejt a sas fölötted,
S tetődig hatnak csattogánydalak.
S mi bolygó labda ott a föld porában?
Mi csillog apro kőhalmaz közől?
– A gőgös ember földi nagyságában,
S egy cifra város, hol fény özönől.
Botor nép! a hon- s szabadságszerelmet
E váron hitted elfojtandani,
Hol oly hevítő a szabad természet
És oly parányi minden emberi?
Alázd meg Déva büszke sziklavárát,
Szabj a növénynek kénytető szabályt,
Láncold le a nap serkentő sugárát,
Gátold meg a kiáradt habdagályt,
Parancsolj halgatást a fülmiiének,
Eröltesd csúszni a királyi sast,
Vess kényhatárt a lég szabad lehének,
Bird bókolatra a kevély havast:
S ha ezt tehetted, üldözd a szabadság
Szent ihletét s a honfi lángokat,
Az ember porszem, füst a földi nagyság;
De a magasztos szellem égre hat.
1841.
