“Honnak élni, értte halni
Többet-vesztve, szép tökély,”
Szól az ifjú; s öntagadva
Szent hon-érdekeknek él.
Keble olly hő, olly örömdús,
De rózsáit megveti,
Közjóért vi, szól, tesz, áldoz,
S jobb sorsát eltemeti.
Most ő vándor, ős-honában,
Rokonoknál idegen,
Árva, szülék mellett: üldve
Senyved czél s mezőtelen.
Még egyszer föllázad keblén
Keser-édes érzelem,
Elnyomott, de mélyen érzett
A viszonzott szerelem.
Mért e láng, o fásuló szív!
Merre, merre tünde vágy?
Ah, kinek nincs honja, népe,
Mit reménylhet, mire vágy?
