Föl, föl ifjak, vígalomra,
Míg virít a rózsakor,
Míg derengö arczainkon
Nem honolhat a szomor!
Még most vígon integetve
Leng előttünk a remény,
A remény e játszi, csalfa,
De vigasztó égi lény.
Rózsafűzér hónyakában,
Rózsabímbó fürtein;
Mert tavassza hervadatlan,
S rózsa nyílik útain.
Földi gondot, bajt feledve
Víg kobozzal játszadoz,
S majd mosolyra, majd könyűkre
Enyelegve ragadoz.
Lányka ő, és bút örömmel
Váltogatva osztogat;
De körében bánat és kéj
Égiek közé ragad.
Félre, félre zord komorság!
Vígalomra int a lant;
Míg mosoly, köny élvet ad, föl!
Majd komolygunk — ott alant.
