Kis anyám, édes, lásd, nem sírok többé,
Jaj-szavamat sem fogod hallani,
Senkise látja mosolygó arcomról,
Hogy a lelkemben hogy fáj valami.
Akarom, hogy a könnyem soh’se lássák.
Akarom, hogy boldognak higyjenek,
Akarom, hogy nyugodt, vidám gyermeknek
Tartsanak az idegen emberek.
De ha mi ketten egyedül vagyunk csak,
Ugy-e az álarcot ledobhatom,
S az összegyűlt keserű, fájó könnyet
Rád borulva mind kisírhatom?…
