A verseket át is kell élni.
Szenvedni kell érteik sokat.
Könnyekkel kell végigöntözni
az összecsengő sorokat.
A boldogság, az néma jószág.
A boldog költő hangtalan.
Akkor beszél a költő lelke
mikor halottja, gyásza van.
S ki, meg nem halt halottat gyászol
Ki, át nem sírt gyászról dalol:
az hazudik magának, másnak –
és részvétet gyáván rabul.
És a közönség? Tudja isten
a hazugságot érzi-e?
A komédiást s igaz költőt
nem egy mértékkel méri-e?
Jobb is talán s szebb is talán, ha
csak átéljük a verseket
s piacra nem visszük, csak egynek
mutatjuk meg a sebeket…
Lásd, én nem írok, csak neked…
