Vértesy Gyula: Vers a versről

A verseket át is kell élni.
Szenvedni kell érteik sokat.
Könnyekkel kell végigöntözni
az összecsengő sorokat.

A boldogság, az néma jószág.
A boldog költő hangtalan.
Akkor beszél a költő lelke
mikor halottja, gyásza van.

S ki, meg nem halt halottat gyászol
Ki, át nem sírt gyászról dalol:
az hazudik magának, másnak –
és részvétet gyáván rabul.

És a közönség? Tudja isten
a hazugságot érzi-e?
A komédiást s igaz költőt
nem egy mértékkel méri-e?

Jobb is talán s szebb is talán, ha
csak átéljük a verseket
s piacra nem visszük, csak egynek
mutatjuk meg a sebeket…
Lásd, én nem írok, csak neked…

Vértesy Gyula: Utolsó vers

Milyen gyönyörrel szedtem eddig
Rímekbe a szerelmemet!
S a verseket, remegő hangon
Úgy olvasgattam el neked.

Nem voltak pompázó virágok.
Erdő, mező virága csak.
Nem fellengző, nagy vallomások
Csak szívből jött igaz szavak.

S azt hittem a szived megérti
Amit hozzá szivem beszél.
Míg egyszer aztán tavaszomra
Pár szavadtól, rászállt a tél.

Nem is gondoltad tán te jól meg,
Csak úgy kiröppent ajkadon:
Ha hazugság is, írjon verset,
Mindég szivesen hallgatom!

S azóta dehogy tudnék írni.
Dérütött réten nincs virág –
Elcsöndesült a rímek berke
Hangtalan, néma a világ…

Vértesy Gyula: Indulóban

Hozd ki édes rózsaszálom
A lovamra a kantárom.
A lovamra kantárszárat,
Magamra meg’ csókot, százat!

Látod rózsám, hogy nyergelek
Isten veled, messze megyek!
Ahol fehérlik a Tátra,
Oda repül lovam lába.

Ott a muszka. El kell menni!
El kell őket onnan verni.
Csókok hullnak, könnyek hullnak,
A huszárok most indulnak.

Fehér ormán a Tátrának
Girhes kozáklovak járnak.
Éhes kozák üget rajta –
Majd leszedjük! Rajta, rajta!

Ne nézz búsan én utánam,
Itthon hagyott virágszálam.
A levél, mind, le se pereg,
Mikorra már itthon leszek.

Vértesy Gyula: Rákóczi temetése

Míg éltél, csak pár ábrándos kurucból,
Nem egy országból állt a sereged –
Most hogy halott vagy, egész ország zúgja
A te szentséges, rebellis neved.

Míg éltél, csak pár ábrándos kurucból
Csak ebből állt a fejdelmi sereg –
Csak álmodozó koldus daliáknak
Vérétől áztak a csataterek.

Aztán elhagyta fejdelmét az ország –
Majtényi síkon császárpénz beszélt –
S az egypár piros csizma bús nyomára
Fehérlő hóval hamar szállt a tél.

Távol partjára csöndes Marmorának
Alig kísérte egy-két híve ki –
Olyan kevesen mertek vele élni
S ime, temetni mindenki meri!

Mert engedélyt kaptunk a temetésre –
Temetünk hát, ahogy csak mi tudunk.
Hisz’ pompes funebres ez a mi országunk,
Ha temethetünk, boldogok vagyunk!

Nincs már labanc; kuruc az egész ország
Kuruc beszédek zúgnak szerteszét –
S nagy büszkén kínálgatja a halottnak
Sok vitéz magyar vérét, életét!

Egész labancország izzó kuruc lett, –
Teremtő Isten, még Bécsnek megyünk!
De íme vége a nagy temetésnek
S levetjük szépen kurucjelmezünk.

Vértesy Gyula: Eltört játékszer

Kis gyermek-ágy fölött egy nő áll,
Oly halovány, oly bús szegény!
Kezében fél-lábú lovacska, –
Tört fényű könnyek a szemén.

Meghatva nézem s ím, egyszerre
Te jutsz eszembe, jó anyám.
– Miért nem tudtam én elhalni
Igy a gyermekkor hajnalán?!

Nem kellett volna durva kézzel
Széttépnem szép reményeid;
Egy angyalt sirathattál volna
Szived végső veréseig.

Nem hullott volna bánatodra
Csalódás árnya sohasem –
Emlékem’ hűn őrízte volna
Egy-egy eltört játékszerem…

Vértesy Gyula: Szomorú vers egy kis zászlósról

Szegény kis öcsém hogy szerette
A virágokat, a napot.
S virágos május napos napján
A szivébe golyót kapott.

Húsz éves volt a kicsi zászlós.
A hadba dalolva vonult.
Nevetett, mikor búcsúzáskor
Az én szemembe könny tolult.

Húsz éves volt a kicsi zászlós,
És meghalt május elsején.
Életbimbók így fúlnak vérbe
A harcok szörnyű mezején.

Deli, vidám, okos legény volt.
Csupa egészség, dús erő!
Mesésen szép, boldog jövőre
Borúit Tirolban szemfedő.

Ragyog a nap, virágok nyílnak
S te nem látsz semmit már soha.
Ifjú tested ahol már oszlik:
Illat, se fény nem száll oda.

Nem látlak soha, soha többet,
Te ifjú májusi halott.
És te se látod soha többé
A virágokat, a napot.

Húsz éves volt a kicsi zászlós
És meghalt május elsején.
Félbemaradt egy csodaszépen
Megkezdett életköltemény.

A költemény végső akkordja
Míg élek, szivemben rezeg:
…május elsején a hazáért
Meghalt egy húsz éves gyerek…

Vértesy Gyula: Vers egy yen karosszékről

Édes apám is ebben üldögélt;
Ebben pihengetett, a míg csak élt.
A fáradtságát itt pihente ki,
Legjobb barátja volt e szék neki.

Elmélyedő, bús ember volt szegény,
Még nevetni se láttam sose én –
Lehajtott fővel itt pihengetett
S a sírba, útnak, innen eredett.

E szék volt a legkedvesebb helye,
Sokat pihent támláján a feje.
Behúnyt szemmel itt álmodozgatott;
Itt gyógyult meg, ha kint sebet kapott.

Pedig kapott; nem egyet, de sokat.
Hiszen üldözte a bitangokat –
S ki nálunk igaz, bátor, egyenes:
Ahhoz a jó sors, dehogy is kegyes!

Neki is örök harc volt élete
És hiába volt dolgos két keze;
Nem áldotta meg isten a kezét
Az életharcz elvitte mindenét.

Reám kevés örökséget hagyott
Koldus vagyok és az is maradok.
Fáradt, szomorú s mint ő: ostoba –
Ki, koncz után, bátran nem jár soha.

Perczig se éltem okos életet.
Szegény apám, de egy voltam veled!
Az élet: bús álom volt nekem is,
Sok könnyet hullattatott velem is.

Jó, hogy utánam senki se marad.
A fajtámnak jobb, hogy magja szakad.
S öreg karszékünk’ – ha én itt hagyom
Tüzeljék fel – írásba meghagyom.

Idegeneknek helyet te ne adj;
Ha mi elmentünk, itt te se maradj.
Hol élhetetlen népek ültenek:
Öledben boldogok ne üljenek.

Majd elbúcsúzunk szépen, csendesen.
Fáradt fejem támládra fektetem,
S te, mint afféle jó öreg cseléd,
Álommal fogd le a gazdád szemét…

Vértesy Gyula: Verbunkos

Nem őrzöm én senki juhát
a király ád nekem gúnyát.
Gúnyát, csákót, gatyát, inget,
ingyen adják pajtás, mindet.

Adnak mundért, lovat, kardot.
Te magad csak odatartod
pajtás, mindent reádraknak
lovadnak is kerül abrak.

Úgy indulhatsz a csatába,
mintha csak mennél a bálba.
Mint a nádat – füttyre vágod –
a muszkát is, meg a ráncot.

Oszt’ ha belemelegedtél,
ha mán kicsit pihenhetnél:
megfordítod a kantárod
beszünteted a napszámod.

A többi addig majd vágja
te meg’ rágyújtasz a pipára
s míg a füstöt eregeted
magad, lovad pihenteted.

Nyugat, 1915/1. szám