Írni! Írni! – erős hangon kiáltja rám valaki,
Ilyen erős parancsszónak nem jó ellentállani.
Ez a nagyúr, mint despota úgy lakik a lelkemben,
Parancsára millió sejt rezdül meg a fejemben.
Gondolatok, meseszálak megszületnek hirtelen,
Mézet szedek, mint a méhek, virágos szép réteken.
Láthatatlan kaptáromba összegyűjtöm csendesen,
Bánatomat, fájdalmamat mérsékeli rendesen.
Óh, de annyi mézet ki tud egy halomba gyűjteni,
Hogy az én magyar szívemet megtudja gyógyítani?
Írok, írok, mert fájdalmam ezalatt elcsendesül,
Kíntól vergődő beteg is morphiumtól szenderül.
Kínjaim nagyságát mérni csak a jóisten tudja,
Az írást, mint enyhítőszert bizonyosan Ő adja.
Írok, írok, mézcseppekkel porozom a szívemet,
Enyhülettel, szebb jövővel bíztatom a lelkemet.
Írás végén azonban még növekszik a fájdalom,
Hazafias forró könnyem soraimra hullatom.
