Ambrozovics Dezső: Isten

Langyos, tiszta reggel,
Sátoros nagy ünnep,
Áhítatos hívek
A templomba gyűlnek.
Szelíden ujjongva
Zúgnak a harangok,
És az orgonából
Szívetrázó hangok
Szállnak föl az égre,
Forró vágytól égve!

Ezereknek ajkán
Megzendül az ének,
Gomolyog felhője
A tömjén füstjének,
Sok lesújtott szívnek
Ihletett imája
A testté vált istent
Áhítattal várja,
S telve reménységgel,
Tétován néz széjjel.

Im’ egyszerre csönd lesz
Egypár pillanatra,
És amint az ostyát
A pap fölmutatja,
Térdre hull a hívők
Néma sokasága,
És a viasz-gyertyák
Sáppadt, kékes lángja
Hirtelen meglibben…
Leszállott az Isten!

Magam is ott állok
Valahol egy zugban,
A nagy csöndességtől
Szinte elkábultan.
S kételkedő lelkem
Eltűnődik rajta,
A sok millió ember
Vajjon miért tartja,
Mért esküszik rája:
Ez az Isten háza!?

Nékem nem kell templom,
Hogy őt megtaláljam,
Benne van az Isten
Minden kis fűszálban!
Nagy szeretetének
Ott lobog a lángja,
Az életet osztó
Tüzes napsugárba’,
Hold szelid fényében,
A pislogó mécsben!

S ahol zúg a tenger,
Szálldogál a felhő,
Ahol virág nyílik,
Dús gyümölcsöt termő,
Hol zizegő lomb közt
Madár zeng az ágon,
S hol a szenvedőktől
Elröppen az álom,
Nekem az a hitem:
Ott van… ott az Isten!

Igen, ott az Isten,
Érzem, szinte látom,
Ilyenkor száll hozzá
Az én imádságom.
És mikor nagy csöndben
Ráborul az éjjel,
S fönn az égen millió
Csillagot hint széjjel:
Ez az Isten háza
Legszebb kupolája!…