Magam siratni könnyem elfogyott:
sorsom verését sóhaj nélkül állom.
Szavakra lelni, sírni másokért:
ez életem s halálom.
Holt napjaim csokorba nem kötő!
Ó jaj az élet! Milliókat döngöl!
Arcokból tört szemek nyílnak belém
mint horpadt sírgödörből.
Minden magam sírásánál nagyobb
a reszkető koldusoké az uccasarkon.
Aranyhegyek alól a roskadók
nagy zokogását hallom.
Ha csillagfénnyel teljes is az ég,
ha föld se látszik szagos ibolyáktól,
ó, sír az éj s morogva iszonyú
villámok hullnak távol.
Örök jaj zúg fülemben s így sírok
vert sorsokat, így árad szóba vérem!
Magam felejtve tartom kezeim
a roppant Szívverésen!
1924., Budapest
