Szép voltál fiatalb lévén, én Virtem, öregszel
S címeres ékidnek csak töredéke maradt.
Régi lakósidnak, kikkel múlattam ölödben,
Része tovább szállott, része pediglen elhalt.
Régi lakósidnak! legfőbb szépséged azokban
Áll vala: megszűnvén ők veled élni, ledőlt.
Nincsen azok nélkül már kedvem nálad ezentúl,
Már nem fog ligeted tetszeni, völgyed, hegyed;
Réted, halas Zsitvád nem vonszanak engemet hozzád;
Emberidért estem volt szeretetbe veled.
Már oda vagy: magam is nézd, megvénhedtem. Azért vég
Búcsút – ! melly nehezen mondhatom, óh nagy egek!
Végbúcsút vészek. Nem fognak tágas határid
Pásztori sípomtól zengeni már ezután! –
Még te felépülhetsz: én napról napra leszállok.
Ah! nem bánom: elég életem, úntig elég!
Hátramaradt rövid óráim csak Kassa határin
Töltöm el a múzsák lantjai s éneki közt.
Ámde ki nem folysz elmémből, amelly tefelőled
Esni fog, az szótól szívem örömre derül.
Nálad vígan tölt ideim mindenkor eszemben
Forgatván, terhes gondjaim űzni fogom.
Néha talán meg is énekelem volt gyenge korodnak
Napjait. Oh áldott hajdani drága napok! –
Hogyha felépülsz még, nevemet ne felejtsd el. Ezent ha
Megveted is, nálam fennmarad a te neved.
1792
